Hite vesztett indián,

Gyere borulj reám!

Gyújtsuk be a pipát,

Füstje szóljon hozzánk!

Burkolózzunk felhőbe!

Alkonyatkor leszálló

Hömpölygő szürke ködbe.

Mintha az ég ereszkedne

Szempillánk végére,

Lenyomva minket lelkünk mélyére...

Egyszer csak kipukkant a burok

S színtelen szemeimmel láttam,

A fényből a sötétbe jutok,

Ahol én csak pislákolok, ordítok.

Majd mint az egy szem gyertya lángja

Mely a vihartól kegyelmet kapott:

Megnyugodok.

Volt – e bennem hála iránta?

Nem tudom.

Volt – e bennem bánat miatta?

Nem tudom.

Most sejtem hogy szoptam: mohón!

Később, földi időm múlása megszínezte a szememet,

Megtudtam a nevemet,

S megtettem első gyermeteg lépéseimet.

Két lábon cipelve anyagi testemet,

Amin haladtam mindenki útnak nevezett.

Elkezdtem befogadni ismeretlen feltételeket,

Irányelveket és tanítottak rengeteg nevet.

Azt hiszem ilyen tájt temettem magamba

Az éber harmadik szemet,

S vak lettem észrevenni temérdek jelet.

Voltak kik jobban féltettek mint kellett volna,

Hát ezért nyitok ma nehezebben a felé, mi meg van írva.

Mindenki saját sorsának kovácsa.

Az életben nincsen hiba!

Visszatekintve a végtelen múltba

Erre jutok ma.

Te vajon, hogy látod ezt

Drága cimbora?

Vállamra borult indián,