Los Angeles, valamikor régen (de legalábbis az 1920-as években). Egy véletlen találkozás egy kórházban. Egy ötéves kislány, aki egy narancsfáról lepottyanva karját törte és egy megbénult fiatalember, akit balul sikerült kaszkadőrmutatvány köt az ágyhoz. Sérült testük ugyan akadályozza őket a mozgásban, ám mindkettejük fantáziája szabadon szárnyal. A férfi mesét mond a kislánynak, amelybe először csak egyes motívumok kerülnek át a valóságból, majd mese és valóság lassanként egybemosódik. Tarsem Singh már első nagyjátékfilmjében, A sejtben bebizonyította, hogy elképesztő vizuális fantáziával bír - ezt, ha lehet, új művében még tovább fokozza: a Zuhanást öt kontinens 18 országának 26 helyszínén forgatták, és lenyűgöző látványvilága szavakkal egyszerűen leírhatatlan. Formák, színek, gyönyörű kompozíciók, nagytotálok és premier plánok drámai váltakozása - és mindehhez csodálatos összhangban társul a gyönyörű zene. Singh minden filmes eszközt igen koncentráltan használ, és a legtöbb esetben már ez elég ahhoz, hogy elvarázsolja a nézőt, hiszen tényleg csak „nézünk, mint a moziban”. Mindezt, a némafilmes utalásokat, az önreflexiót, az animációs betétet és az allegorikus zárlatot figyelembe véve a Zuhanás túlmutat saját cselekményén: csodaszép és megható tisztelgés a

nagybetűs Mozi előtt.

Király cucc!