PávaDzsihád

Az élet döntések szakadatlan sorozata – tanítja az egzisztencialista filozófia nékünk.

Szívesen tenném hozzá ehhez a létnézethez, hogy kétféle módon is döntésekről van szó.

Olykor Magad döntesz, olykor Rólad döntenek, de hát ez majdnem mindegy is, nem?

Nem, persze, hogy nem!

Én például, már jó ideje elhagytam, hogy döntéseket hozzak, legalább is erős erőfeszítéseket teszek, hogy elhagyjam a döntéseket.

Úgy áll a dolog, hogy vénségemre megértettem: valahányszor egy helyzetből döntés által ki akartam keveredni, mindig csak rosszabb, feszültebb helyzetbe sodortam magam.

A dolognak a magyarázatát is tudom: nem vagyunk fölötte életünk mintázatának, hanem benne vagyunk.

Isten persze fölötte áll Léted szépen szőtt szőnyegének (könnyű Neki), Ő látja az egész mintázatot, de én, aki életem szőnyegében egy jól csomózott kis darabja vagyok a teljes mintának, hát hogyan lássam az egész mintázatot?

Benne vagyok, nem fölötte!
Mit tudhat egy szőnyeg csomója a teljes mintázatról?
Mit tudhat egy libafertály arról, hogy nemrégiben még egész liba volt?

Viszont ebből még nem következik, hogy nem vagyok döntési, választási folyamatok része, legfeljebb nem én döntök, hanem felőlem döntenek.

Pici szubjektív kitérülés

Az van, hogy tegnap sikerült átélnem (túl?) életem legragyogóbb, legszikrázóbb szívrohamát, és erős töprengésre késztetett, hogy eddig miért nem volt halálfélelmem, tegnap meg miért lett olyan nagy.

Még szubjektívebben

Tudni kell, hogy jó sok ideje (válásunk óta) én valójában egyedül élek, különb- és még különb albérletekben, de a lényeget tekintve: egyedül.
(Közben kis ideig majdnem együtt éltem Valakivel, de ezt most nem fejtegetném...)

Ha dramatizálni is akarnám a dolgot, akár vehetném a magányosan szót is, de eszembe sincs ennyire tragikusra fordítani szövegemet.

Mindenesetre tegnap igazából az uralta el gondolkodásomat (már amikor visszatért), hogy nagyon, nagyon szörnyű egyedül megpusztulni.
Uhhh... Nagyon szörnyű...

Aztán, amikor igazán gondolkodni tudtam már, hamar rájöttem, hogy ez merőben ostoba gondolat volt.

És most már akár kunkorodhatom is fő gondolatom felé.

Mert a következőről van szó, ha életről és halálról emberhez méltó gonddal akarunk gondolkodni.

Az Élet – mint már jeleztem fent – döntések sorozata: döntsz vagy döntenek felőled.

Legfőbb, övön aluli döntéseid a következőről szólnak:

Egyedül akarsz-e élni?
Közösségben akarsz-e élni?
Párban akarsz-e élni?

Nem könnyű döntésekről van szó, de mindenképpen dönthetsz!

Viszont a halálkor nem dönthetsz!
A halál a legmagányosabb dolog az életben (szép kis oxymorón volt ez, ugye? Mentségemül: nem volt tudatos!), ugyanis csak és kizárólag magányos történés.

Arra gondolok, hogy Te és csakis Te halsz meg! Hogy adott pillanatban én és csakis én halok meg.
Most.
Ebben a pillanatban, amikor éppen meghalsz. Meghalok.

Ők - és mindenki más - éppen nem halnak meg, hanem túlélnek.

Te ellenben: meghalsz.
Egyedül, magányban, magányosan: Te halsz meg.
Csak Te!
A harang ezúttal Érted szól...

Nincs döntési lehetőséged, nem vagy döntési helyzetben: meghalsz.

Ennyire egyszerű.

Tehát: élet és halál legfurcsább különbsége, hogy életed magányáról, nem magányáról dönthetsz, halálodkor ezt a döntést kicsavarták a kezedből.

És ez elég vacak dolog ahhoz, hogy félhessünk a haláltól.

Hát hisz tán épp ezért félünk a haláltól oly nagyon, hogy túl akarjuk élni halálunkat, mire azt mondja a Teremtő Gondolat: "Tessék, parancsolj Egykomám!

Szülessél csak szépen újra, ha ilyen ostoba kívánságod van."