Ez nem közvetlenül de eléggé jól kapcsolódik Kiss által feszegetett közel keleti problémához, azzal a kis különbséggel, hogy itt az arabokat nem az izraeliek molesztálják, hanem az oroszok (ami a mai napnak szintén aktualítása). A film témája nagyon megkapó, és ez a két színész közhelyesen fogalmazva nagyot alakít benne. Egy igyen komoly problémát feszeget, igen komoly poénokkal megfűszerezve. Érdemes megnézni, ezerrel ajánlom.

Info: www.filmbuzi.hu

Ez most egy kicsit elfogult írás lesz, hiszen Sorkin az az ember, akinek a munkásságára nem tudok elfogultság nélkül nézni. Nekem az ő neve adta el a filmet, pedig Julia Roberts simán elijesztett volna, és hát enyhén szólva nem bántam meg, hogy Roberts kisasszony jelenléte ellenére rászántam magam. A néhol túl hősies West Wing érzést már a bevezető után gyorsan elfelejthetjük, amikor két sztriptízcsaj beugrik Charlie Wilson képviselő mellé egy jakuzziba.

 

A Charlie Wilson's War igaz történet alapján készült, ami gondolom azt jelenti, hogy 1-2 tény stimmel, a többit meg egyszerűen hozzá költötte mind az eredeti könyvet író George Crile, mind a forgatókönyvet író Aaron Sorkin. Arról szól, hogy Amerika segít megbuktatni a szovjet birodalmat, és amikor ezt megteszik, akkor elkövetik az egyik legnagyobb baklövésüket. A film végén meglátjátok mit. A szovjetek legyőzéséhez csak pénz kell, és a filmbeli történések nagyjából ezen pénz megszerzéséről szólnak. Na jó, ez túlzás, de nem akarok többet elárulni.

A kidolgozás pedig odacsap. Nem azt mondom, hogy Bradley Whitford meg Rob Lowe például nem jó Az elnök embereiben, de azért egy Philip Seymour Hoffman és egy Tom Hanks páros vászonhosszal lehagyja őket. A Julia Roberts utálókat meg is nyugtatnám rögtön, hogy a hölgyemény összesen talán 10 percet szerepel, és akkor lehet, hogy sokat mondtam. Helyette van sok Amy Adams, aki gyönyörű, és van még rengeteg eyecandy titkárnő, mivel a Tom Hanks által játszott képviselő csak szép nőket hajlandó foglalkoztatni az irodájában. Éljen a szexizmus?

Mint mondtam, nekem Sorkin neve tette fel a várt filmek listájára, a két főszerelő csak a hab volt a képzeletbeli tortán. A rendező Mike Nichols filmográfiáját elnézve - hiába van ott a Closer is -, pont tőle nem vártam egy ilyen könnyed komédiába bújtatott politikai szatírát. Még ha a szatíra nem is meglepő tőle, ez a könnyedség, ami a Charlie Wilson's Warban volt, az valamennyire igen.

 

Van egy jelenet a filmben, amikor Charlie először találkozik a Seymour által játszott CIA ügynökkel, ami annyira zseniális és Sorkinos volt, hogy ha a Studio 60 fiaskója után esetleg végleg leszámol a tévével, akkor is várhatjuk a filmeket ezerrel. Három perc alatt úgy kever két szálat, a szokásos "egymás gondolatait szinte látják" társalgással, hogy pislogni is alig mertem, nehogy lemaradjak valamiről. És el kell ismernem, egy-két szinttel a tévések fölött van mindenképp az a teljesítmény, amit ott Hanks és Seymour Hoffman hoz.