Bevezető gondolatok

A lét kérdései a következők: Valóságos e a lét, van e lényege, pozitív e vagy sem, csak úgy van (véletlenszerűen), vagy irányítottan van, önazonos e magával vagy nem? Van e egyáltalán a lét mint olyan vagy nincs?

Valami van ez az egy megállapítható, még a legnagyobb szkepszis és nihil se tudja semmisé tenni azt az élményt (létélményt) amibe nekünk embereknek részünk van. Tehát van valami ami, ez cáfolhatatlan, hogy-hogy van milyen formában az belevisz minket a fent felsorolt kérdések megválaszolásának sajátos emberi problémájába. Ezért először talán fontosabb, az a kérdés, hogy egyáltalán megragadható e a lét.

Megfogható e a lét fogalma, a lét témája. Mert ahhoz hogy állítsunk róla valamit először meg kell ragadni, a kezeink közé kell fogni, az elménknek rá kell látnia, meg kell ragadnia. De megragadható e a lét, ez az ugráló kvantumgolyó, vagy természeténél (lényegénél) fogva lehetetlenség, sőt képtelenség az elkapása, befogása.

A lét a valóság megragadása, nekünk embereknek problémás feladat. A személyes lét amiben megnyilvánulunk, mintha eleve lehetetlenné tenné azt a fajta rálátást ami szükségeltetik ahoz nagyszabású és mégis oly természetesen egyszerűnek tűnő feladathoz amint a lét feltárása jelent.

Az hogy felmerülhet a címben szereplő két egymástól ennyire végleteiben különböző, létlátásmód, és hogy egyáltalán felmerülhet a lét mit kérdés, az az ember léthez való viszonyának köszönhető.

Minden ember külön résen lát rá a valóságra, ( azt is lehetne mondani, hogy minden  ember maga egy léthasadék) külön perspektívából de ugyanarról a makrokozmosz kordinátákról szemléli a valóságot.

Különbözőnek látjuk a dolgokat, de nem teljesen. Az emberi létforma sajátosságai közösek, ezért bizonyos fokú megfelelés fennáll az egyedi valóságok között. Bármennyire más, anyagi és szellemi perspektívából szemlélődünk, az emberlétnek közös kerete/tere, egyfajta értelmező (megfelelési ) környezetet ad az emberi létvalóságoknak.

Alapvetően elmondható, hogy minél összetettebb egy dolog annál különfélébb látásmódokra bomlik szét az egyetemes emberi észlelés.

Anyagi síkon még csak-csak elboldogulunk, a meghatározottságokkal, az érzékszerveink azonossága miatt, de amint az anyag átlényegül bennünk (gondolatokká, szellemé, fogalmakká –látens anyaggá) és összekapcsolódik az elménkbe (valóságunkba) létrehozza a belső valóságunkat, (ami öntudatra kel, és léthasadékká válik a valóság szövetében. Egy önmagába megnyíló létezővé válik : perspektívikus létezővé, ha úgy tetszik aktív létezővé.) sajátos helyzetbe kerül.

Az aktív létező, ami az érzékletek által generálódott, egy személyes anyagba(létezőbe),  egyedi összeállásának, és önnön tudásának köszönhetően elkülönül. A saját maga által felépített és aktívvá tett önvaló saját magán keresztül fogja látni, felfogni megérteni, és értelmezni az érzékleltet. Így az ember saját beállítódott valósága, egyedi összeállásának, és az ebből fakadó sajátos létezésnek köszönhetően, sajátosan , egyedien látja, és értelmezi a számára külsővé vált valóságot.

Mint az ugyanazt a dolgot megfestő művészek, habitusuk, stílusuk, és látásmódjuk különbözőségének foka szerint, más és máshogy fogják megfesteni ugyanazt, ugyanazt, ugyanazt, ugyanazt….

A kérdés az hogy -mennyire és hogy- tudja leírni a magát szubjektumnak érzékelő létező az általa érzékelt létezőt. Mennyire? Valószínűleg annyira és úgy ahogy ő, saját maga létezik.

Minél jobban kívül helyezkedik az önvalóságán, és minél jobban átszellemül az elfogulatlan, személytelenebb közös valóságba. Annál tágabb, megközelítőbb, de bizonyos szinten túl emberileg értelmezhetetlen pontossággal tudja megérteni/megérezni a létet mint létezőt.

A létfilozófia három nagymestere Nágárdzsuna, Hérakleitosz, és Nietzsche jó példával szolgálhat a lét három különböző, mégis azonos (különböző-azonos) megértésével, megélésével, és leírásával.