"A hattyúk életmódja nagyjából azonos, így az alábbiakban az énekes hattyú ismertetésére szorítkozom.

Észak-Európában nem ritka, miként egész Észak- és Közép-Ázsiában sem, egészen a Behring-szorosig; Izland felől alkalmilag Grönlandba is eltéved. Vonulásán minden télen érinti Afrika északi részeinek tavait. Spanyolországba ritkán kerül, de legalább annyiszor, mint rokonai. Keleten már nagyobb számban telel, így Közép-Oroszország minden alkalmas taván, folyamtorkolatainál, miként Dél-Európa sós és Közép-Szibéria tavain is. A Keleti-tenger partjain már októberben megjelennek, Németország közepén november és decemberben vonulnak át lefelé és február–márciusban visszafelé.

Bájban és kecsességben a néma hattyú határozottan elmarad a bütykös mögött. Nyakát ritkán görbíti oly tetszetősen, mint amaz, hanem meredekebben és egyenesebben tartja, úszás közben azonban így is szép látványt nyujt. Ellenben nagyon előnyösen tér el erőteljes és aránylag jóhangzású szavával, amelyet különben messziről kell hallanunk, hogy – miként az izlandiak – harsonák és hegedűk hangjához tehessük hasonlóvá. A közönséges kiáltást Naumann nagyon találóan „killklii”, a szelíd hangot „ang” szóval festi. E hangok közelről érdesen és kissé túlerősen hatnak; de meglehet, hogy kellemesebbek, ha messziről és nagyobb társaságtól egyidejűleg érkeznek fülünkbe. Pallas ezüstharangokéhoz, Faber pedig távoli harsonákéhoz hasonlítja ezeket.

Faber még inkább kiemeli szépségét e madár mélabús kiáltásának, amelyeket akkor hallat, amikor a jégkéreg a tengerpart csekély vizeit már elzárta s a hattyúk a mély vízre szorultak. Hosszú téli éjjeleken át hallgatta ezeket a sokszólamú panaszhangokat, amelyeket majd harangok, majd fúvóeszközök hangjához hasonlít. „Ez a sajátságos ének valóra váltja a mondának tartott hattyúdalt, amely e szép madaraknak gyakran valóban haláléneke; ha ugyanis a mély vízben nem képesek táplálékukat elérni, az éhségtől csakhamar annyira elbágyadnak, hogy nem bírnak már melegebb tájakra szállani és gyakran a jég közé fagyva, haldokolva vagy holtan találhatók. De panaszos szavukat életük bezártáig hallatják.” Ezek az adatok valódi mértékére vezetik vissza a hattyúdal mondáját.

E hattyú főképpen növényi táplálékon él; gyökerekből, hajtásokból, levelekből, magvakból és gyümölcsökből. A lakóhelyével szomszédos gabonafélékre is kilátogatva, a szemes termést, legszívesebben az árpát és zabot fogyasztja. Felkeresi a közben lehullott makkot és gyümölcsöt, kivált a szilvát is. Nem veti meg a vízi rovarokat és álcákat, a kisebb lágytestűeket és fiatal békákat sem, csupán a halat nem látszik kedvelni.

Valamennyi hattyúfaj közt talán ez a leghevesebb és legcivakodóbb; legalább is észleltem, hogy a vele közös tóban tartott bütykös hattyúkat nagy harcok után rendesen elűzte. A vadásztól nagyon ügyesen óvakodik, miért is vadászata mindenkor nagyon nehéz. Fiatalon felnevelve nagyon megszelídül.

Finnország, Észak-Oroszország, Közép-Szibéria és Izland mocsarain meglehetős nagy számban fészkel. Grönlandban csak ritka vendég. Németországban is költ egy-egy pár, de mindig csak kivételesen. Ha közös vizen fészkelnek, minden pár elhatárol bizonyos területet, melybe nem engedi a másikat behatolni és vele végsőkig harcol. A nagy, majd valamilyen szigetecskén fekvő, majd úszó fészek vízi növényekből készül és pihével van kissé bélelve. Április végén vagy május elején található benne az 5–7, átlag 114×72 mm méretű, szennyes sárgásfehér tojás, melyből július első napjain kelnek a fiókák. A hím Faber szerint gyakran a fészken ül a kotló mellett, a nélkül azonban, hogy a tojásokat melengetné.

Valamennyi északi nép erősen vadássza ezeket a hattyúkat. Legszomorúbb reájuk az az idő, mikor teljes vedlésben vannak és evezőtollaik legnagyobb részét elveszítik. Ilyenkor csónakokról könnyűszerrel bottal ütik őket agyon. Az öregek és fiatalok ezidőtájt nagyon kövérek és kivált az utóbbiak húsa egészen tűrhető."