És a súlytalanság időszaka után, elkapott, a hullám. Belém kapaszkodott. Először csak észrevehetetlenül, mint ha ott sem lenne. Aztán, mint az ár, megragadott és magához húzott. Reménytelen remegő tömeg, áramló, entitás, megkerülhetetlen végrendeletként csak arra sarkal, hogy a létezés egyenes magányát megtoszd. Mert annyi nem létezik mint gondolod, de számtalan egyéb mit nem gondolsz, suhanva, halad el. Te kis semmi magánya érzéketlenül ülsz a kádba. Nem hiszed vagy nem akarod a világ körülötted, egybefügg, vacsoraként tálalható képében érthetőbb. Az egész mitsemér, remény nincs épp, Észlényként a szeretet, egyenest kifelé befelé. Neked se járna, ha járna, ő járna, különben mindenem, a kaftánra van vágva. Tudattalan gondolat, nem elől, hátul, nem mindegy, hogy gombolós gatyába hova járulsz, sugárba hányva, érzéketlenül az ágyba pinára várva. Persze hogy ez lehet, hisz a fejedbe a huzalozás átka, a becstelen-telen érzéki hatás vadász már ma. Holnap pedig, esztelen kétségként, hozzá nem értésként, úgymondják vétségként, de nem mondják késfélék, csak észfélék, nevető harmadik észlényként. Hogyha lehet, szabad, ez nem változik, mikor nézek szabadon változik. Egyébként. Hogyha látsz, szemedbe vetülő képek, halmazképp érnek, nehogy már megmondják mennyi is érnek. Szabados költőként, szokatlan színekben az ég alja lehetetlen fényekben. Kitudja jó ez így, és ha jó így, mehet egy nagy fazék, had tudja honnét vét, az ember, kinek szeme kék, zöldbe játszó barna ég, fekete kontúrkék. Lételem életem a földel tartok az életem elvesztem, meg találom, kezedbe ajánlom, ott heje-heje teraszon, függő furfang ként, nyitott lét. Bennem meg kéz a kéz, markoló, vasgyönyör, szilárdan, a sugár irányban. Dermedés, csend, révülés, áruló hajhagymák ,mondtam hogy nem növés. Kussolj már létezés, megmondtam nem levés.