Lehetetlen leves, vazz a fejembe bele. Egyik nap, semmi sehol, de mára-már, túlburjánzó, kórkép szerinti első, második fázisos. Takonytár már betöltve, fejembe lobog, hihetetlen honnan miképp, pillanat alatt itt volt, bennem, az orromba. De mi a fasz, és miért, redvás buziként ült mellettem minap, a krákogó szánalom átka. A megvalósulása, bekövetkezett már ma. Lehetetlen, hihetetlen, tudatom tudva tudta, elfojtott, rigódal mondta. Mindegy ha tudta, vissza nem mehet, tétova, döntés, vége az lett hogy nem élvezek. Vagyok csak itthon, békémet keresem, már van alibim, a takonydalt mégse kedvelem. Ormótlan, duhaj, van itt a fejembe. Lusta mozgással, mar a sejtembe. Mit miért, én nem kérdezek. A sok sokk, egybegyűlt, részleteként biztos érthetőbb. Mégis mi?

Agyam váladéka, vagy érzéseim, nem kifejezett, eltusolt maradéka? Sok rész egész, az érzéseknek direkt ellenszegülés – büntetés. Elkerülhetetlen az összegyűlt rész egész. Talán tárni kellett volna, fel s bele. Érzések be nem fejezett, elfojtott hatása ez már ma. Megszállt szabadulás, az orromon távozó, összegyűlt, fizikai hatás. Érzékeken át gyűjtött érzések, rothadt, benntartott, újra anyaggá képzelt valóságátka. Nem akar de ki fog jönni. Agyam tekervényeiből, már kijött, csak a legkülső burok, tartja magába, és dédelgeti, mint hozzá tartozó anyag illúziót, mondtam hogy tegnap és már ma.

 

Ja és zsebenbe sincs kendő, mondhatnám kurvára kéne zsebkendő, de lehet hogy egy mintás keszkenő....