1 nagy káprázatvilágra ébredtem, felkeltem, menetem, elestem, épp amerre mentem, eshetőség nélkül, sokra nem mentem. Látod, az élet - nem sokat remélek, agyam vákuumba zárt klubba, csukva mondja. Úgy ment a dolga, mint hamuba az uborka, de onnan is tolja. Fel s be, a lényeg hogy oda kerüljön újra.

Miniszterelnökünk meg ültében szólja, hogy fossa, nincs kitérő nélkül semmi, de azt is ábrándozásba oltja.

Jokomosinak a foltja, mindenki le lesz oltva. Vágtázó vágatokba kerüljön, mindenkinek a szója. Nem a lója, hatalmas havanna a megmondhatója. És a szimbolikus szó szólója. A vákuumagyú gólya. Ő a kárhoztatója. Kimerült idegek húrja, onnan róla, mindenki tudja mi a búja. Neki ez az útja. Lehet, hogy furcsa. Indrusztiálisan megmondva: kútba esett gólya, ki sötét csillagba néző csövön át látja, hogy folyja át a világ. Annak határán áll láb, négykézláb. Neki most ó ja, zümmögő óra, lehetetlen maró gúnyja és a telibe rakott fúúúra lúúvnyaaa.

Ki itt mondja. Lehetőség minden szóra. Ágyasba reklamált rekamé, dühöngő nóta. Szót a szóra. Nehezen érthető, felismerő, lemenő, felmenő, formában folyatva, aztán meg újra, Esztebán mészáros, képében rámolja újra. Nehezedő idő elnyelő, ha nem gondolod, nehezen vehető, így is úgy is érthető miként a rém-rém nyerő. Ez az óhaj lehet, hogy sóhaj, összekötve egy kis szóval, aztán meg rántva, huzagolva rámolok újjal.

Ki mint kit verő, érzem, hogy elfekvő. Mért is ne lehetne, úgy futni, hogy lebegne. Mint a kínt, elnyelő lebegő érzékfölötti utazó lepedő. Betegre keresve, sóhaját elnyelve, az érzését most átadom, nincs már több fájdalom.

Lenyeltem, megettem az óhajt megvettem, teremtő őserő nézd, ez csak fél erő. Kezdetben, kezedben, másikban lehettem, onnan is elmentem, szálltam is lebegtem, nem estem, mentem, kimentem. Lüktető, kép-kép eső, legbelül szökellő. Ingázó ingatag meglódult áradat, tükörből tükörbe, látszatra előre. Fogd fel hogy így elég. Neked is ártalom a néhai kőhalom, az érték kész szánalom, mi egyszersmind fogalom.