Az akarat diadala minden. Minden, ami te vagy. Minden, ami belőled fakad.
Különben a dolgok csak úgy vannak. Mint sem törődve, avval hogy hogyan is kéne lenniük. Sőt egyáltalán nem is vannak. Csak van valami. Massza, felhő, amibe, ami te vagy.
A tudat nem akar. A tudat tud.
Az akarat a tudatlan tudatból fakad, aki belemerül saját magába.
A megkülönböztetett, személyes élményként létező tudat az ami akar. Magát akarja tudattalanul. Az egyet, amit nem tud, mert különválasztotta önnön magát tőle.
Az elválasztott önképtudatrész világnak látja magát. Tudni akarja ki ő, és hogy mi ő.
Az akarat formál, aktív, és változik. Mondhatni él.
A tudat csak létezik, léte szellemalak. Természete semmi, csak valami. Sikamlós képként, része az egynek, és ő az egy.
Csak átfolyik rajta a lét.
Az akarat által formált, hullámosított valóságot, tarka, mozgó ruhaként, viseli, és érzi.
Könnyű bizony, belefeledkezni. Mi sem egyszerűbb. Vagy talán, úgy egyszerűbb. Nyilvánvalóbb, s csábítóbb.
Mikor összeáll az elme. A tudatnak kapuja. Áradás, vakítás meghatározás. Elkerülhetetlen ráirányulás.
A lét közös sajátja az, hogy van. Tehát a vanása a közössége.
Az egy testbe vanása. Ami van az lét. A vanok közössége. Közege. Az ami a lét.
A vanás tudja hogy van. Ez a tudat.
Agy. Szerves kötések, molekula massza redők. Idegek, érzékelők. Ez a tudat.
Az egy tudat, mint az agy. Nem egy, egyetlen gondolat, érzékelő tároló halmaz.
Külön pontok, pályák, hullámhosszok, és nyúlvány. Részek, területek sejtek.
A tudatba a tudatok, mint pontok, pályák, hullámhosszok, nyúlványok, magába néző rezgő idegek. Érzékelő információs egyedek. Külön érzékelők, kötegelve, színesen. Megannyi szinapszis kötődik egymáshoz így szervesen.
De a tudat, csak egy. Mindenkibe csak egy, mert mindenkibe tudat a tudat. S az egy az alap. Nem akar. Ő arat.
A tudatába a tudatok, s azoknak is tudatába a tudatuk. Végeérhetetlen fonalat húzva önmagába fut. Abba, aki tudja, hogy tud. Mint ahogy az egész agy tudja, hogy tud.
Az egy tudat nem akar, csak van. Aki akar az a tudatok. A részek csomópontok, a hálózatos rendszer. Részegységek mik tükörtermekben élnek. Magukba néznek, de mint részek elvakítják őket a saját, többi részek. Tükörterem, démonküzdőtér, illúzió keltő, halucinátor, kürtőbe kitárul.
Pörgettyű, vak gyűrű. Perdülő, lét gyűrő. Hullámhossz tartomány. Rögzül a tudomány.
A valóság ezután, már más, mintha nem ő lenne. Pedig a tükörterembe álló tudat kép, bizony sajátmagára bámul a végtelenbe. Végzetesen feledve hogy démonküzdőtéren tükörteremben áll, saját magában és magával küzdve.
Ez megrögzött kényszerkép, de szükséges végtermék. Mert magán érzékelve magát, elkerülhetetlen fumciós átokként, megköt, meghatároz.
Végül akar. Akarással. Beleéléssel, fifikával, manipulálja, legalábbis próbálja.
A tudattalan tudat sajátmagát látva. Át akarja élni magát. Tudattalanul, teljesít, beleél, átesik. A feladat megszűnik, önállóan esik. Neki. Magának. Maga formálja magát, úgy hogy nem tudja, hogy azt teszi. Magát élteti.
A különben csak vanás. Meghatározva magát, akaratos tudat lesz, nemcsak vanás. S azáltal, hogy tudatos, a tudatát alkotó tudatok, örült tükörtáncba, feledkeznek. Körülvonja őket a tükörképük, tükrözött, tükrébe vetülő tükre. Vakító káprázat. Csalókán, csalinkón tér hatást ad.
Az élet az akarás. Nem más, nem csak vanás. Vágyakozó pillantás, megszerző hatás, mindig többet akaró vágyakozás.
Vágy az irányult akarat. Vágy és vágyott tárgy. Mi nem kettő hanem egy, egy az egyben ugyanott.
Utolsó kommentek